Minimum-estek a Kaptárban

A Nemzeti Minimum-program azt a minimumot kéri, hogy a mindenkori magyar kormány törvényi szinten teremtse meg a magyarországi gyerekek mindennapos, rendszeres, minőségi étkeztetésének feltételeit, és garantálja az ehhez szükséges forrásokat.

Mivel a Minimum-csapat nem hozzáértőkből áll, ezért 2015. február és április hónapban kéthetente szerdánként szakértőkkel beszélgettünk a Kaptárban. Ezeken a vitaesteken igyekeztünk valós képet adni a magyarországi és az európai gyerekéhezésről. Szó esett a gyerekszegénységről, a gyerekvédelemről, a gyerekjogokról, a minőségi és a mennyiségi éhezésről, az oktatásbeli integrációról és inklúzióról, a művészeti oktatásról és a romagyerekek szociális helyzetéről. Minden estre invitáltunk egy-egy olyan vendéget is, akik a szeptember Minimum-koncert fellépői lesznek. Már több mint 100 előadó-művész visszajelzett: a koncerttel szívesen támogatja az ügyet.

_CDD1970-(2)_web

Február 18. és április 15. között a Minimum-estek vendégei voltak:

  • Bass László, az MTA Gyerekszegénység Elleni Programiroda munkatársa
  • Dr. Medgyesi János háziorvos
  • Ferge Zsuzsa Széchenyi-díjas szociológus, az MTA rendes tagja
  • Göncz Kinga pszichiáter, volt külügyminiszter és EP képviselő
  • Herczog Mária szociológus, az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának tagja, a Család, Gyermek, Ifjúság Egyesület elnöke
  • Husz Ildikó tudományos főmunkatárs (MTA TK Gyerekesély)
  • Iványi Gábor evangélikus lelkész, Oltalom Karitatív Egyesület elnöke
  • Kaltenbach Jenő jogtudós, volt kisebbségi ombudsman
  • Király Gábor, a Gyermekétkeztetési Alapítvány elnöke
  • L. Ritók Nóra grafikusművész, az Igazgyöngy Alapítvány vezetője
  • Lux Ágnes, az UNICEF Magyar Bizottság gyermekjogi igazgatója
  • Marozsán Csilla szociálpolitikus, szociális munkás, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat munkatársa;
  • Misetics Bálint szociálpolitikus
  • Tóth Ákos, az Age of Hope gyermekvédelmi alapítvány szakmai vezetője
  • Vecsei Miklós történész, szociálpolitikus, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke

Az előadásokon készült fotók itt tekinthetőek meg.

Tovább

Nemzeti Minimum

Hegedűs Ágota

 

Hátizsák

 

 

Anyu nem ér rá, hanem fekszik otthon, mert fáradt. Sokat dolgozhat, mert rengeteg holmi veszi körül. Anyu nem mindig ér oda értem az oviba sem, mert sok a dolga, akkor az óvó néni hazakísér, csenget, hálaistennek addigra Anyu is hazaér, mert ajtót nyit, megköszöni, hogy hazahoztak. Az óvó néni másnap reggel lezuhanyoz, mikor beérünk.

Azt kérik, hogy gyűjtsünk terméseket, gesztenyét, meg diót, gyűjtésben jók vagyunk, én nem dobok ki soha semmit, néha Anyu belesöpri az asztalomról a tányért, meg a papírokat, a rajzaimat egy zsákba és félreteszi, akkor sírok, mert a rajzaimat nagyon szeretem, a filceket az óvó nénitől kaptam, és a ceruzákat meg a nénitől, aki a földszinten lakik. A rajzok igazán elférnének itthon, Anyu palackjai mellett. Anyu meg palackokat gyűjt, először a spájzba gyűjtötte, de az hamar megtelt, és kezdte a konyhát is telerakni. Az asztal alatt régebben sátoroztam, most is lehet, belefúrom magam a palackhalomba, ha csendben vagyok, érdekes fényeket látok, megjelenik Anyu, kinyitja a hűtőt, irtózatos bűz csavarja meg az orrom, és ha picit megmozdítom az egyik palackot, akkor látom, hogy az a fazék lehet a bűnös, amelyikben Anyu bablevest főzött. Nagyon régen főzte meg, és én egyszer kaptam belőle. Nem szoktam nyitogatni a hűtőt, pedig felérem, nincs benne semmi, csak a fazék, meg Anyu palackjai.

Anyu most is kivesz egyet, meghúzza, és a konyha közepén álló vasalódeszkára teszi. Anyu nagyon rendes, mert ha én nem vacsorázom, akkor ő sem, azt mondja, diétázunk, meg hogy tele hassal úgysem lehet aludni.

A ruháimból kupacokat építettem a szobámba, már nagyfiú vagyok, vannak a téliek, meg a nyáriak, ez két nagy kupac, közöttük pedig azok, amiket az oviban leettem, vagy már nem jönnek rám. A földszinti néni néha a kezembe nyom egy zacskó ruhát, azt mondja, az unokái úgyis kinőtték, én meg viszem a zsákmányt, nagyfiú vagyok, van kulcsom, egyedül járok le a játszóra, csendben osonok haza, Anyu nagyon fáradt, már alszik. Másnap reggel csodálkozva nézi, hogy milyen csinos vagyok, beletúr a hajába, és dörzsöli a szemét. Biztosan éjjel is dolgozott, mert ásítozik az óvodáig. Nagyon várom, hogy odaérjünk, mára kiflit és kakaót ígért az óvó néni, azt mondja, hogy én biztosan szakács leszek, mert még egy ovisa sem volt, aki számon tartotta volna a napi menüt, és mindig megdicsér, mert megeszek mindent. Néha a maradékból teszek a hátizsákomba, de csak ha nem látja senki, a többi gyerek közül például a Gergő hozzá sem nyúl a kajához, állítólag otthon reggel megeszi a kolbászát, és azon kívül nem eszik mást. Szeretek mellette ülni, mert átrakja a tányéromra az ételt, ha nem figyelnek ránk. A Gergő a barátom, együtt rajzoltunk egy bárányfarkast a járdára krétával, az óvó nénik le is fényképezték, olyan jól sikerült, és letakarták nejlonnal, mikor jött az eső, mert a hétvégi vásáron meg akarták mutatni a szülőknek. Anyu nem tudott eljönni megnézni.

Valami baj van vele, mert már három nap is, egymásután nem tudott értem jönni az oviba, azt mondja, beteg, és ha hazakísér az óvó néni, akkor ne csengessünk, hanem vigyem magammal a kulcsomat, és menjek be azzal. Az óvó nénitől még lenn köszönjek el. Nehogy feljöjjön. Én szeretem az óvó nénit, fogja a kezem, finom puha, meleg a tenyere, és énekelni szoktunk hazafelé. Azt mondja, hogy ma péntek van, és jövő héten nem tudja mi lesz, ki fog hazahozni, mert ő szabadságra megy, és más meg nem tudja, hogy engem haza kell hozni. Azt mondja, hogy meg kell beszélnie anyukámmal, és most feljön hozzánk. Örülök, és azt mondom, hogy majd megmutatom a rajzaimat. Erre nevet, felkap, és azt mondja: szegénykém.

Csengetünk, hátha Anyu kijön elénk, de nem, akkor előveszem a kulcsom, az óvó néninek kikerekedik a szeme, de ez mind semmi ahhoz képest, mikor bejön utánam, az előszobában átlép a szeméthalmon, befogja az orrát, én már ugrálnék be a szobámba, de elkapja a vállamat, és fojtott hangon megkérdezi, hogy hol van anyukám. Megmutatom neki a szobaajtót, és eltűnök. Később már csak arra megyek ki, hogy mentősök jönnek, és lépkednek a hordággyal a kupacokon át, óvatosan, mondja az egyik, nehogy eless, rögtön megesznek a bacik. Röhögnek, az óvó néni a szemét törölgeti, leguggol hozzám, és azt mondja, most azonnal szedjem össze a kedvenc ruháim, játékaim, tegyem a hátizsákomba, ő addig körülnéz a konyhában, és talán ha meg tudnám mutatni, hogy anyukám hol tartja a hivatalos papírokat, például az a kártya, amivel engem orvoshoz visz. Átugrálok a nagyszobán, mutatom a szekrényt, nem érem fel, az óvó néni kinyitja, és sikítva ugrál ki a szobából. Azt mondja, hogy kukacok másznak az iratokon, és hogy azonnal menjünk, mert ő már viszket is.

Én is viszketek, mondom neki, már régóta, mutatom neki, hogy hol, azt mondja, csak érjünk haza, majd ő megvizsgál, csak előtte megvacsorázunk, mondja, aztán megkérdezi, hogy otthon mit szoktam vacsorázni, semmit, mondom, miért nálad mit eszünk? Sütök szalonnát, jó? Jó.

Erősebben szorítom a kezét, a lakása világos és meleg, és amíg vacsorát készít, bekapcsolja nekem a tévét, nem hallom meg, hogy hív. Megfürdet utána, azt mondja, hálisten nem tetű, csak rüh, holnap majd kikezel, addig kapok egy illatos pólót, és húz nekem ágyneműt is.

 

Tizenhét éves vagyok, mikor Molli néni, és Franci néni, akik az anyukám nagynénjei, leültetnek és elmesélik a sztorimat. Az apám elment, mikor egy éves voltam, mert játékszenvedélye volt. Azóta sem hallottak felőle, állítólag külföldre ment. Anyu biztos akkor kezdett inni, mert annyi palackot nem lehet rövidebb idő alatt kiinni, pedig meg sem számolták, de a lakás kiürítésekor két hétköbméteres konténer lett teli a szeméttel, és még a rámoló cigányok is fujjogtak a szagoktól. Anyunak hasnyálmirigy gyulladása lett, az vitte el. Azt is elmondták, hogy nyolcévesen még bepisiltem és sikoltoztam álmomban, és csak akkor hagytam abba, mikor felvették a kapcsolatot azzal az óvónővel, aki aztán sokszor, hetente látogatott, és mindig énekelt nekem. Érdekes, hogy őrá egyáltalán nem emlékszem. Állítólag két hónap után, bár Molli néni szerint kicsit több volt, abbahagytam minden rossz szokást, és egész jól tanultam.

Holnap lesz a szülinapi ebéd, mikor elfújom a gyertyát, minden évben lehet egy kívánságom, amit a nagynénik teljesítenek, így voltunk már Disneylandben is, és tanulhattam meg motorozni is, és így kaptam a festőállványt is. Holnap megkérem őket, hogy vigyenek el Anyu sírjához, és mutassák meg azt a házat. Meg az óvodát. És szeretnék bemenni az óvó nénihez.

Tizenhét vagyok, elég nagy ezekhez. Viszem a rajzaimat.

 

 

 

 

Tovább